Ugyanolyan nyomorultul kezdődött a nap, mint bármelyik másik. Ha nem lett volna elég önmagában a tény, hogy Júdea sziklás sivatagában teljesítette szolgálatát, a rá osztott feladat ráadásul az volt, hogy forró délutánokon tolvajok és lázadók kivégzését felügyelje. Pokoli parancs. A tömeg fele gúnyolódik, a többiek sírnak. A katonák zúgolódnak, a papok kiskirálykodnak. Hálátlan feladat egy világvégi, furcsa tartományban. Bárcsak vége lenne a napnak, mielőtt egyáltalán elkezdődne!
Mégis felkeltette az érdeklődését az a különös felhajtás, amit egy szerencsétlen flótás körül csaptak. Még el is mosolyodott, amikor meglátta a feliratot, amit a keresztjére fognak feltűzni. A halálra ítélt mindenre hasonlított inkább, csak királyra nem. Az arca eltorzult, és forradásokkal volt teli; a háta meggörnyedt, fejét leszegte. "Ártalmatlan paraszt" – gondolta a százados magában. "Vajon mit tehetett?"
Akkor Jézus felemelte a fejét. Nem volt dühös, még csak nyugtalan sem. A tekintete különös nyugalmat árasztott a véres-maszatos arc mögül. Végignézett azokon, akiket ismert a tömegből – mindegyikükön megpihent egy pillanatra, mintha gondolatot váltott volna velük egyesével.
Egy pillanatra a századosra is rápillantott – a százados abban a rövid másodpercben a legtisztább szemekbe nézett bele életében. Nem értette, mit üzent az a tekintet, mégis nagyot nyelt, mintha hirtelen csomó lett volna a gyomrában. Miközben a közkatonák megragadták a názáretit és a földre rántották, valami azt súgta neki, ez nem egy átlagos nap lesz.
Az órák teltek, s a százados egyre csak azon kapta magát, hogy a középső keresztet bámulja. Nem tudott mit kezdeni a názáreti némaságával. Nem értette a kedvességét.
Leginkább persze a sötétség hökkentette meg. Mit kezdhet az ember az égetően tűző délután közepén beköszöntő mélységes sötétséggel? Senki nem tudta megmagyarázni... meg sem próbálták. Az egyik percben még hét ágra sütött a nap, a következőben éjszakai sötétség támadt. A gyilkos hőséget pillanatok alatt jeges szellő váltotta fel. Még a papok is elhallgattak.
Egy darabig értetlenül álldogált egy sziklának dőlve, onnan bámulva a három kereszt sziluettjét. A haldoklók feje erőtlenül lógott mellkasukon, időnként egyik oldaláról a másikra fordulva. A gúnyolódók némák voltak, hátborzongatóan némák. Akik eddig sírtak, ők is elcsendesedve várakoztak.
A középső haldokló hirtelen mozdulattal égnek emelte a fejét. Kinyíltak szemei, fehérsége szinte világított a távolból. Egy üvöltés vágott át a csenden. "Elvégeztetett" (Jn. 19:30) Nem kiáltás volt. Nem sikítás. Üvöltés volt – egy oroszlán üvöltése. Hogy milyen világból hallatszott át a mienkbe, azt nem tudta a százados, de érezte, hogy nagyon messziről érkezett.
Felegyenesedett és elindult a názáreti felé. Ahogyan közelebb ért, jól látta, hogy Jézus a sötét ég végtelenjébe szegezte tekintetét. Volt abban a tekintetben valami, amit látnia kellett. De alig tett pár további lépést a kereszt felé, megbotlott. Felállt, de újra csak elesett. Rengett a talaj a lába alatt, előbb alig érezhetően, aztán egyre erősebben. Megpróbált tovább menni, még pár lépést tenni, hogy egészen odaérjen, de megint elesett... a kereszt lábához.
Felemelte a fejét, hogy a haldokló arcába nézzen. A Király nézett le a viharvert, mogorva századosra. Jézus kezei a fához voltak szegezve, nem tudott a százados felé nyúlni; lábait is átszegezték, nem tudott odamenni hozzá; fejét is alig tudta megmozdítani az emberfeletti, elviselhetetlen fájdalomtól. De a tekintete... a tekintete szinte lángolt.
Mindent megemésztő tűz lobogott benne. Az a tekintet az Isten tekintete volt.
Talán ezért mondta a százados, amit mondott. Isten szemeit látta meg. Azokba a szemekbe nézett bele, amelyek látták a félmeztelen jeruzsálemi házasságtörőt, a kiközösített samáriai elváltat és a négy napja halott Lázárt. Azzal a tekintettel találkozott, amelyik látta az ember dőreségét, bukását és halálát, mégsem fordult el tőle.
"Minden rendben van" – üzente Isten tekintete. "Legyőztem a vihart, és én mondom: most már rendben van."
Akkor született meg a meggyőződés a századosban. "Ez az ember nem ács volt" – motyogta a sisakja alatt. "Ez nem egy fogalmatlan paraszt. Nem átlagos ember."
Felállt, körbenézett. Látta a sziklákat, amint mindenfelé hevertek a földrengés miatt. Látta az eget, ami elsötétült a nap közepén. Megfordult, a katonákra nézett, és látta, amint rémült arccal Jézust bámulták. Visszafordult, Jézusra nézett megint. Ő pedig felemelte a tekintetét az otthona felé. A százados hallotta, amikor a kiszáradt ajkak szétváltak és a dagadt nyelvet utoljára hagyták el szavak.
"Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!" (Lk. 23:46)
Ha a százados nem szólalt volna meg, a katonák megtették volna. Ha ő nem teszi, a kövek kiáltottak volna – és az angyalok, és a csillagok, még a démonok is. De a százados megszólalt. Egy névtelen idegen mondta ki, amit mindenki tudott.
"Bizony, Isten Fia volt ez!" (Mt. 27:54)
A cikk a This is Love - The Extraordinary Story of Jesus című könyvből származik.
Írta Max Lucado, az Oak Hills Church pásztora.
©UpWords®, the Teaching Ministry of Max Lucado
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése