Bill Clinton a következő beszélgetést folytatta Nelson
Mandelával, aki Dél-Afrikában az apartheidellenes tevékenysége miatt 27 évet
(1963-1990) börtönben töltött:
- Nem gyűlölte őket azért amit tettek?
- Dehogynem, sokáig gyűlöltem őket - felelte Mandela. -
A börtönben követ kellett törnöm, és a gyűlölet adott hozzá erőt. Sok mindent
elvettek tőlem. Elszakítottak a feleségemtől, és végül emiatt ment tönkre a
házasságom. Nem láthattam felnőni a gyermekeimet. Testileg, lelkileg
bántalmaztak. Aztán egy napon ráébredtem, hogy bármit elvehetnek tőlem, de az
elmém és a szívem az enyém marad…
- És amikor kiszabadult a börtönből? - forszírozta
tovább a kérdést Clinton. - Felébresztettem Chelsea-t, lányomat, és együtt
néztük a televízióban, ahogy kisétált a szabad életbe. Akkor sem gyűlölte őket?
- Amikor éreztem felgyűlni a haragot magamban, azt
gondoltam: „Huszonhét évig az övék voltál. Ha gyűlölöd őket, újra a foglyukká
válsz.” De én szabad akartam lenni, ezért elengedtem a haragot. Elengedtem.”
A harag, a meg nem bocsátás
börtönbe zár. Nem az ellenségünk, hanem mi magunk kerülünk börtönbe. Ilyenkor
szinte hozzá láncoljuk magunkat a minket bántalmazóhoz. Ebben az állapotban a lelkünk
megnyomorodik, és nem tudunk felszabadulni.
Engedjük el a haragunkat. Kérjük
Jézus segítségét és adjuk át neki a fájdalmainkat, „ügyünket”. Ő az, aki
megnyugvást és gyógyulást tud adni. Bízzuk rá az elégtételt is. „Ne álljatok
bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert
meg van írva: ’Enyém a bosszúállás, én megfizetek’, így szól az Úr.” (Róma
12,19)
