Ez volt a címe 2012-ben a kiskőrösi pünkösdi fiatalság szervezte ifjúsági találkozónak. Volt sok fiatal, igen penge zenekar, nagy forgalom a Szent Korona Cukrászdában, a foci-bajnokság győztese pedig meglepetésre az inárcsi csapat lett. A paksi delegáció külön bejáratú, szubjektív beszámolója következik. Az itt olvasható események és karakterek fiktívek, a valósággal való bármely vélt vagy valós hasonlóság teljességgel akaratlan és véletlenszerű.
Idén is volt előregisztráció, ahol nagyon ügyesen lehetett délutáni fakultatív programokat ajánlani a szervezőknek. Például bárányfelhőnézést. Azt mondják, olyan sok kívánság érkezett, hogy úgy döntöttek, az lesz a legigazságosabb, ha egyiket sem hallgatják meg. Így aztán nem lett a bárányfelhőnézésből semmi. Olyan tündöklő napsütés volt egész nap a felhőtlen égen, hogy csak úgy menekültünk az ártalmas sugarak D-vitamin-összetevői elől.
Idén sem regisztráltam előre, viszont izgalmas kifogásom volt rá! A helyszínen aztán széles mosollyal és kikerekedett szemekkel meséltem lelkesen. Az asztal másik felén türelmesen és érdeklődve hallgatták a mesét, körülbelül fél másodpercig, aztán mikor óvatlanul levegőt vettem az első mondat közepén, közölték, hogy perkálhatok. Viszont kaptam ebédet! Jófélét! A büdös-halikrás-fűrészporos "szendvicsem" megmaradt vacsorára. A visszaút felére nem is emlékszem, mert a kormány alatt, a hátizsákomba bújva töltöttem egészen Soltig.
A találkozó főelőadója Perjesi István, a Pestszentlőrinci Agapé Gyülekezet pásztora, minden tükörben jól fest. Különösen reggelente. Sok dologról beszélt, de legtöbbet mégis a szószék alatti kárpitról. Az idő nagy részében azon állt ugyanis. Három részletben tanított a szombati napon, amin mi is részt vettünk. Délelőtt Jábec történetéről hallottunk az 1Krón. 4:9-10 alapján. Hozzá hasonlóan nekünk sem kell engednünk az emberek gyakorolta elnyomásnak, hanem fordulhatunk Istenhez, aki képes felemelni ezek alól. Felfedezhetjük mindazt, amit Isten nekünk szánt, hogy használjuk: képességeinket, ajándékainkat, kapcsolatainkat. Határaink felfedezése nem csak lehetőség, de felelősség is: Istennek nem azért van terve velünk és számunkra, hogy ennek jóleső tudatában lubickoljunk, hanem azért, hogy betöltsük azt. Éppen ezért áldást, gondviselést, szabadítást kérni nem önzés vagy telhetetlenség, mivel mindez nem puszta örömünkre, hanem mások építésére is szolgál – vagyis felelősséggel jár. Sokunknak sokkal több adatott még ebben a lehangolt és gonosz világban is, mint hozzánk nagyon hasonló emberek millióinak.
A felelősséget természetesen nem akasztja a nyakunkba mennyei Atyánk, mint holmi malomkővel tettek némely gazfickó büntetéseként, mielőtt a tengerbe hajították volna őket a csúnya középkorban. Nagyon is emberi volna egy olyan terv, mely kiosztja a feladatot a résztvevőknek, s aztán várja a behajtás határidejét. Isten terve nem ilyen – Ő nem csak feladatot ad, hanem erőt, bölcsességet, tulajdon Szellemét is. Tudjuk ezt, mégis túlságosan ritkán látjuk valóban működni az életünkben. Ennek okait boncolgattuk az 1Sám. 4:1-11 és környéke alapján. Isten erejének megnyilvánulása mindig akadályba ütközik, ha a kegyes dolgok végzése és a bőséges ismeret mögött bűn, hibás motiváció húzódik meg. Ezekkel könyörtelenül le kell számolni; ez az ár, amit meg kell fizetnünk, ha szeretnénk Isten működő erejét megtapasztalni. Aki hajlandó erre, annak életében Isten megnyilvánul. Ahogyan a szövetség ládájának, Isten jelenléte zálogának helyet kellett készíteni, úgy kell helyet készíteni a Szellemnek is.
Apropó, helykészítés. Mire idáig jutottunk, épp készült némi hely a gyomrunkban egy tál levesnek és kettő vagy több tál marhapörköltnek.
Este a Jón. 3:6-4:11 bátorító Igéit olvastuk el. István számos bizonyságon keresztül arról mesélt, hogy gyakran Isten olyan eszközöket használ az életünkben, amikre mi szörnyülködve, de legalábbis gyanakodva nézünk. Ahogyan Jónás életében Isten eszköze volt a szél, a bálna, a bokor, a bogár, úgy tudja Isten használni a mi életünkben a legkülönfélébb dolgokat, miket sokszor balesetnek, krízisnek, csapásnak vélünk. Isten mégis ott van mindezek mögött, gondosan irányítva az eseményeket, előre látva mindent. Nem kell hát aggódnunk, sem feladnunk a reményt, mert Urunk nem távozik el a megpróbáltatás idején, sőt, talán ekkor van legközelebb. Ez persze jó akkor, amikor rólunk van szó – de ugyanez igaz arra az emberre is, aki a legkevésbé szimpatikus, akin a legkevésbé segítenénk, akit szeretnénk elkerülni, akinek a történetét nem szívesen hallgatnánk meg, akinek nem akarunk megbocsátani. Kijózanító gondolat, hogy ebben az esetben Krisztus Királyságának akadálya nem a másik ember érdemtelensége, hanem a mi gőgünk.
A dicsőítés vezetésének szolgálatát az Enharmony végezte, nagyon remekül; élveztünk velük együtt lenni az Úrnál. Azóta vérre menő harcok dúlnak a dicsőítő csapatban, hogy melyik dalukat ne tanuljuk meg. Ezt nem rójuk fel nekik: együtt élünk a nekik adott kegyelemmel.
Üdítő színfoltok is voltak a nap folyamán ügyesen időzítve, hogy ne aludjon el mindenki. Például reggel egy kis közös mozgással kezdtünk. Úgy éreztük magunkat, mint akik a Hillsong Kids egyik pezsdítő dalára csinálunk egy energikus és látványos koreográfiát, miközben úgy néztünk ki, mint egy csapat másnapos lajhár, idétlenül kalimpálva és forogva, minden koncepciót nélkülözve. Ennek egyetlen oka nem a reggeli álomittasságban keresendő, hanem azon egyszerű tényben, hogy a tánc betanítói elfelejtették mondani, hogy tükörben tanítanak avagy sem.
Volt aztán egy másik cirkusz is, amikor egy csomó munkaruhás emberke rontott be a színpadra, magukból kikelve kiáltozva. Nem hallottuk, hogy mit, mert mi magunk is éppen nagyon kiáltoztunk. Nem tudom, hogy mit, mert épp azon gondolkodtam, hogy miért van egy csomó kiabáló munkásember a színpadon, gereblyével és seprűvel a kezükben. Biztosan a munkavédelmi előadásra tartottak, csak eltévedtek. Ennek okán elkezdtek valami zenére táncolni, aminek hatására a nézők között sorban kezdtek átváltozni az emberek táncoló kantáros munkásemberekké. Épp kezdtem figyelni, hogy rajtam mikor terem munkaruha, de aztán vége szakadt a bulinak, és a munkások elmentek. Biztos kész lett a vacsora.
Még az esti tanítás előtt megtekintettük Nyikolaj Vasziljevics Gogol Revizorjának sajátos feldolgozását, melyet a helyi fiatalság vitt színre, játszott el és kísért szakadatlan nevetéssel velünk együtt. A drámai komédia előadása igen pazarul sikerült, olyannyira, hogy még István is egészen a rendező-dramaturg-főszereplő polgármester hatása alá került. Nem is értettem, miért nem tapsoltuk őket vissza. Én például szívesen megtekintettem volna még egyszer azt a jelenetet, amiben a srácok becipeltek egy nagy fekete paravánt, azzal szerencsétlenkedtek a sarokban néhány percig, aztán kivitték, mintha ez volna a legtermészetesebb teendőjük. Vagy mondjuk azt a jelentet, amikor behoztak egy világháború előtti, összecsukható kempingágyat, amit egyetlen beleüléssel sikerült hangosan és látványosan leharcolni, mígnem a szín végén darabokban kellett elszállítani a tetthelyről.
Az egész nap pompás volt, rettentően élveztük, akik ott voltunk. Még nagyon sokszor szeretnénk ezt megtenni, de legalábbis addig, amíg ki nem szárad a Büdös-tó, illetve be nem zár az ország legjobb cukrászdája. Mindössze két kifogásolni valót találtunk az egész napban. A kevésbé fontos, hogy Efi a végén nem mondta, hogy "vesszőt teszünk a nap végére", emiatt mindenki csak tanácstalanul nézelődött. A lényegesebb, hogy nem volt WiFi.
Élmény volt ismét Kiskőrösön lenni, temérdek ismerőssel és ismeretlennel találkozni, jókat beszélgetni, és a nap végén elégedetten konstatálni, hogy "uralma méretének első deriváltja még mindig konstans, de legalábbis nullától különböző pozitív".
Nyilatkozat: a cikk írása közben számos vadon élő, tenyésztett és egyéb állatnak esett baja, de ezek közül egy sem hozható közvetlen vagy közvetett összefüggésbe a cikk írásával. Az itt használt humortól a cikk írójaként szigorúan elhatárolódom, mélységesen elítélve a cikk írójának orcátlan pimaszságát. Valamint itt mutatnék rá arra a tényre is, hogy bármilyen téves következtetést próbálna is bárki levonni jelen cikk tartalmából, határozottan állítom, hogy én magam (minden bizonnyal a cikk írójával ellentétben) a legkiválóbban éreztem magamat és Istent, és mindenkinek tiszta szívemből ajánlom, hogy sirassa meg, ha nem volt ott.
2 hozzászólás:
aaaaa *.* annyira klassz ez a kép rólatok!!
hát igen. nemsemmi volt ez a nap. de azt hiszem ez a cikk hűen tükrözi ezt. ;P
Megjegyzés küldése